arcok01

Tükörbe nézve

Tükörbe nézve

Ül a kisöreg rezzenéstelen arccal a fényes tükörfal előtt,egy fémvázas
karosszékben,zöldellő virágok között,nyitott gallérú kockás rövidujjas
ingben,pincérfekete nadrágban,lábait összezárva néz mereven előre
a büfépulton át a semmibe.Őszes bozontú szemöldöke alól néz réveteg
acélszürke pillantással,nem tekintve se jobbra ,se balra.Pedig a
bisztróban van némi forgalom,Herszonisszos főutcájáról betéved
egy-egy éhes,szomjas turista.
A főnök,jó ötvenes ,lenyalt hajú,kopaszodó férfi kopottszürke
nadrágban,kitaposott fekete cipőben csoszog fel-alá,míg az alkalmazott
kímért lassú mozdulatokkal szolgálja ki a kedves vevőt.Az utcáról
beömlik a fény,behallik a járókelők zsivaja,autók,motorok robognak el
az üzlet előtt,de a kisöreg csak ül mozdulatlanul,mint aki tudomást sem
vesz a külvilágról.Talán ifjúságára gondol,lepereg előtte élete,talán a
haláltól fél ,ami még előtte van.Némán eszem a giroszt,kezem megáll a
levegőben,apám jut eszembe.
Egy mentőautóban robogtunk a Vas utcai kórház felé,a hordágyon fekve
rám nézett hideg,acélszürke szemével és kinyújtott mutatóujjával rám
bökött-megölsz fiam,meglátod,megölsz !A kórterem ajtajából
visszanéztem, tekintetünk még egyszer-utoljára-találkozott.
Szemében félelem és szemrehányás volt.
Másnap reggel indultunk volna a kórházba ,de hétkor váratlanul
megcsörrent a telefon. Apu meghalt-alig tudtam kinyöni a pár szót,
nehéz volt felfogni is,hogy nincs többé.
Reggel még felébredt,leszidta a nővéreket,káromkodott egy sort,
majd szép csendesen elaludt. Elfogyott a szendvics,sörömet is
megittam,felállok a székből.A kisöreg ,mint aki álomból ébred ,
lassan felémfordul,rám néz átható acélszürke szemével szótlanul.
Nagyon ritkán borotválkozom,az is inkább csak fazonigazítás
őszülő szakállamon,de ha belenézek a tükörbe,egyre többször
mered rám apám acélszürke tekintete,mozdulataimban
felismerem az ő gesztusait,arcomra kiülnek félelmei az
ismeretlen jövőtől,megrettent a közelgő halál,a mentő szirénája.
Kilépek a bisztró ajtaján,megcsap a beömlő fény,autók,motorok
zaja.Az automata üvegajtó zajtalanul összezárul mögöttem és elnyeli
a kisöreg néma ,acélszürke tekintetét.Nagy levegőt veszek,
körbenézve ,talán van még némi időm.

Dimitri Kokkino Horio-ból

Barátom,Dimitri Kokkino Horio-ban lakik,abban a faluban ,ahol a "Zorba, a görög"című filmet forgatta Kakojannisz.Néhány pillanatra ő is feltűnik a filmben,mint a falu papja.Ezt a fotót,mint
emlékét legutóbbi 2003-as találkozásunknak,remélem vasárnap személyesen is átadhatom neki
Addig is jamász!!!

Barátom,Dimitri Kokkino Horio-ból

N.Kazantszakisz

Klárival Kato Zakroszban egy sör mellett

INTERMEZZO

Adásunkat megszakítva gyorshírben jelentem,néhány napra hanyagolom  történeteim közreadását.2004 július 24-én indulunk Krétára új témát gyűjteni.Először a Startutazás.lap.hu-val próbálkoztam elcsípni egy last minute-verziót,mire elértem őket,elkeltek a helyek,persze az is lehet,hogy mindez csak egy jó kis reklámfogás volt.Az út amúgy 66000/kopf lett volna(reptéri illetékkel együtt),ebben 3400 ft tétel mint kerozinpótdíj szerepelt(aranyos,nem?).A végső verzió néhány hiábavaló  és kétséges kimenetelü próbálkozás  után a régi jó Locomotív Travel /KokkiniHani/Ideal 2 szobás tengerre néző apartman,úszómedencével,
reggelivel.Hát Istenem,ha Nyugat-Krétára vágyunk,hosszabb lesz az út!(meg korlátlan km-használat formációju autókölcsönzés szükségeltetik)Ez így mindösszesen 75ezer/fő lesz,de nem
29-én indulunk,hanem szombaton!Az indulásig egy történet talán összejön még,ha nem vígaszként egy kép rólunk itt alant ,kedvenc fotónk:ketten Kato Zakrosz-ban anno 2000

Ikon a múzeumból

A kolostor bejárata

Az élniakarás fája Moni Arkadiban

Rethimnontól nem messze kanyargós hegyi út vezet az Ida-hegy alatt
elterülő széles fennsíkra,melynek közepén áll Moni Arkadi kolostorának
hatalmas négyszöge,komor épület,boltíves bejáratú homlokzatán
kék-fehér sávos görög lobogót lenget a szél-a hősiesség és önfeláldozás
szimbóluma minden krétai férfi tudatában.A négyszög közepén velencei
mesterek építette reneszánsz templom,oldalán az élniakarás fájával.
A boltíves bejáróban pár fonott ülésű támlásszék,az egyiken egy
középkorú férfi újságot olvas,mellette a másikon feketeruhás nénike
gubbaszt bizalmatlanul szemlélve szürkehályogos szemével a betévedő
turistákat.Beljebb merészkedünk,a kolostor kerengőjének boltívei alatt
méteres amphorákban óriási muskátlicsokrok,bougenvilleák virítanak.
Az emeleti szerzeteslakások felől egy másfélmázsás feketeszakállú és
feketeruhájú talán harminckörüli szerzetes biceg méltóságteljesen
botjára támaszkodva,nehezen vonszolva túlsúlyát.
1866 novemberében a török körülzárt a kolostorban menedéket
kereső többszáz asszonyt,gyermeket és egy Yabudakisz nevü tiszt
vezetésével védekező néhány katonát.
A kolostor apátja,bizonyos Gavril az utolsó napon ,mikor már
helyzetük reménytelen volt, a templomban felhalmozott puskaporos
hordók közé vágta égő fáklyáját.Hatalmas robbanás rázta meg az
épületet,megtépte,felgyujtotta a a mellette álló ciprusfát
Meghalt a védők nagy része ,de a töröknek is súlyos
veszteségei lehettek,mert másnap elvonultak a kolostor alól,
nem tudva, hogy a romok között 138 túlélő rejtőzik.
Megcsodáljuk a templomot,benne a csodatévő gyógyító ikonnal,
körbejárjuk kívülről is,fotókat készítünk a kerengőről és persze
a fáról,mely sérülései ellenére minden évben-130 év telt el azóta
- újra és újra kizöldült.Egy megilletődötten fényképező turista
riadtan hőköl hátra,mert a feketeruhás nénike hirtelen előterem
a semmiből,hangosan rikácsolva méltatlankodik a fotózás miatt.
A bicegő szerzetes most ér a lépcsőhöz,egyik kezével a kőkorlátba
másikkal a botba kapszkodva bizonytalanul billegve elindul lefelé.
Érdekes a múzeum is,pár gyönyörű ikon ,néhány könyv,képeslap,
régi kegytárgyak,miseruhák.
Az egész helyet áthatja a borzalmas mult,a halott katonák,
asszonyok,gyermekek emléke,szinte hallani a fegyverek zaját,
a halálhörgést,a minden elsöprő robbanásokat.
Nyomott hangulatban baktatunk a boltíves kapun át vissza
a szabadba. A kövér szerzetes időközben leért a kapuhoz ,
egy széken terpeszkedik,látszik hogy ő itt a középpont,
az ujságolvasó kapus és a nénike is az ő kegyét keresi.
A kapus valami viccet mesélhet,mert a szerzetes térdét
csapkodva időnként fejhangon felkacag,a boltív felerősíti
önfeledt ,gyermeteg nevetését,mely még sokáig hallatszik
a kapun kívülről is.Nem nézzük meg a bejárattal szemben
álló csontkamrát ,ahol tömegsírban nyugszanak a holtak,
majd máskor..Az élniakaró ciprusfa pár éve teljesen kiszáradt ,
a mellékelt fénykép tanúsága szerint.Feladta.

Az élniakarás fája Moni Arkadiban

Frangokastello vára

Harmatárnyak (Droszoulitesz)

  Ülök a parti homokban ,hallgatva a tenger monoton moraját,vakítóan tüzel a nap,távoli fénypontként vibrálnak a lomhán dülöngélő hullámok. A tegnapi kirándulásra gondolva egyszerre bevillan,hogy Frangokastello váráról már olvastam valahol.Persze,Tőzsér János könyve,kedvenc olvasmányom:Az álmok szigete Kréta.
 Félúton a Szamaria-szurdok és Plakias között a déli parton ,egy lapos síkság közepén pár méterre a parttól áll Frangokastello vára ,a görög függetlenségi harcok egyik legendájának színhelye.Csupán félméter vastag falak ,szabályos négyszögű ,szinte törékeny váracska meglepően jó állapotban.1828-ban kétezer emberével itt táborozott Michali Daliani parancsnok,azzal a szándékkal,hogy végleg kiűzze a török hódítókat a déli partról.Este összehívta tisztjeit,hogy a tábortűz mellett megvitassák a másnapi támadás részleteit.
  " Lenyugvó holdnál támadj,szürkületkor,mikor a madarak elhallgatnak,és a müezzin szól a félholdas sátrak felől.Két irányból menj és ne szóljanak harci kürtjeid."-tanácsolta egy elfogott török javasasszony,de nem bíztak benne,meg is ölték nyomban.Hajnalban támadtak,mikor még
harmat lepi be a fákat,egyirányból harsány kürtszóval.Alig egy óra alatt mind halottak voltak,mert a török kétoldalról bekerítette őket,de lelkük nem tudott megnyugodni a jósnő halála miatt.Minden tavasszal ott kísértenek az erőd falai között,ahogy a hajnali harmat belepi a fákat.A kelő nap lassan felszárítja a harmatot,a szellemek köddé válnak a tünő harmattal,csak a legenda kering tovább a vár felett.

Maria és Joanisz Kritsából

Arhangeloszi temető reggel 6-kor

Kazantszakisz sirfelirata

Zorba táncolni kezd

Modern tragédiák,avagy kitérő Rodoszra

Átolvasva újra sztorimat Krítsáról, eszembe jut egy másik, szintén nem

nagyon vidám történet. Helyszínét tekintve talán nem illik a képbe,

hiszen Rodoszról szól,az ottani emberekről,de Krétán is

megtörténhetett volna.Meg az is igaz,talán nem jó címet adtam a

blognak,mert lenne egy-két történetem Korfuről, Parosról is.

2002-ben barátainkkal nyaraltunk Rodosz középső részén, a gyönyörű,

homokos öblü Tsampika és Lindosz között,egy Arhangelosz nevü

kisváros közelében a Stegna Beachen. Alighogy pirkadt,rendszerint

kipattantam az ágyból, s míg a többiek aludtak , a kis Opel Corsával

felfedező utakat tettem a környéken. Egy ilyen hajnali felfedező

úton sikerült megmászni Tsampika hegyét,amin felbuzdulva

autómmal berebogtam a futóhomokos öbölbe is. Persze sikerült

kerékagyig homokba ásni a Corsát, csak egy álmából

felébresztett vendéglős segítségével tudtam a homokból

kikecmeregni, de ez már egy másik történet.Visszaúton észrevettem

az arhangeloszi temetőt, gondoltam beugrok, megnézem.

Az országut és a házak között párhuzamosan egy árnyas fasorral

szegélyezett másik, keskeny út vezet csak a temetőig,ahol a kapu

előtt kis parkoló, a sarokban kukás konténer,néhány sarokba eldobott

művirág,a kaputól jobbra kis temetőkápolna,ajtaja mindíg nyitva,

benn néhány szentkép üveglap mögött,festett padok,csupa egyszerüség.
A temető egészen különleges, rengeteg sír szorosan egymás mellett,

rikító kék, zöld, vagy fehér színre mázolt betonépítmények,

néhány márványemlékmű a módosabb holtaknak,egy mérnöknek

mészkő mellszobor. Reggel hat óra volt.Keletről már vöröslött a

felkelő nap,sugarai kezdtek áthatolni a fasor lombkoronáján.

Ahogy kifordultam a temetőkapun, a fasor elején egy méltóságteljesen

közeledő menetet vettem észre, önkéntelenül is félrehúzodtam

egy kőpárkányhoz a vízcsap mellé. Körülöttem egy-két hajnali látogató

vizet vett a frissen hozott virágnak, volt aki csak egy imára tért be a

sírok közé. A menet szép lassan közeledett-egy feketeruhás kisírt

szemű lányt kétoldalt két idősebb nő támogatott,mögöttük egy

hatvan év körüli bajuszos férfi, egy nénike, és egy fiatal fiu

zárta a sort-. Ahogy befordultak a temetőkapun, látszott a gyászoló

lányon, végtelen nagy a bánata, megtört tekintettel mereven nézett

maga elé, mit sem tudva a külvilágról. Az egyik sírnál megálltak,

a lány ráborult a sírra és jajveszékelésbe tört ki, míg a többiek

gépiesen tettek-vettek, vizet hoztak,gyertyát gyújtottak,

körbesöpörték a sírt, leszedték a régi virágcsokrot. Mikor készen

lettek, abbamaradt a sírás, a lányt feltámogatták, és a menet

elindult visszafelé a városba.Az egész annyira megdöbbentő
volt, hogy mindenki szótlanul megállt egy pillanatra, utat engedve

nekik. Mikor már messzebb voltak, odalopóztam a sírhoz, persze

sejteni lehetett,a meghalt fiú férje, vagy vőlegénye lehetett

a kisírt szemű lánynak, talán balesetben halt meg,ki tudja?
Másnap reggel friss péksüteményért ugrottam be Arhangeloszba,

a kifli még forró volt zacskón keresztül is. A kafeteria most nyitott,

előtte néhányan a buszra vártak, vidám reggeli csevegés hallatszott

mindenütt. Mielőtt az útszélén parkoló Corsába beültem volna
megszólalt egy távoli harang. Reggel hat óra volt. Önkéntelenül a

temetői fasor felé néztem, csak egy pillanatra. A látvány

kísértetiesen ugyanaz volt,mint tegnap.A már ismerős gyászmenetet

a lány vezette, kétoldalt támogatták, a nénike az idős bajuszossal és

a fiatal fiú sem hiányzott. Befordultak a temetőkapun, felhangzott

a jajveszékelés,kicserélődtek a virágok,tisztára lett söpörve a sír

környéke, friss víz is került a vázába, majd ugyanazon az úton,

ahogy jöttek,némán elvonultak. A zacskót a kezemben ronggyá

gyűrtem, új kiflit kellett venni. Pár nap múlva végetért a

nyaralás,hazajöttünk, de néha elgondolom, ha reggel hatot

üt az óra,hogy az arhangeloszi temetőben a fasor végén újra

és újra feltünik a gyászoló család,elől a lány megy fekete

ruhájában, cipelve végtelen bánatát, szorosan körülötte a többiek,

a két nő, a bajszos , a nénike, meg a fiatal fiú,

hogy végigjárják a mindennapi kálváriát.....

Kritsa többé ne várj!

Amikor 1988-ban egy szakadt Lada 1300-assal,hátul két gyerekkel először gördültünk le az athéni komp rampájáról Kréta földjére,az útikönyv tanácsára egyik úticélunk a
szőtteseiről híres falu Krítsa volt.Az Agios Nikolaos-tól 9km-re fekvő kis hegyi falu kékfehér házaival,gyönyörű teritőivel,ágytakaróival és főleg olcsóságával,a házak küszöbén horgoló asszonyokkal bűvölte el az akkor még gyérszámú turistát.
Vettünk két ágyterítőt(ami azóta is dísze a lakásnak), elhatároztuk,ide vissza kell jönni.
12 évet vártunk a visszatérésre.2000-ben,mikor repülővel landoltunk az iraklioni partokon,tudtuk,Krítsa újra vár.Ahogy kis bérautónkkal befordultunk a faluba ,új parkoló
fogadott.A falu gyanúsan nagyobbnak tünt,az üzletek elegánsabbak lettek,a szegénység mintha feljebbszorult volna a dombra,igen,végül megtaláltuk a régi házakat,a már csak egy-két öreg lakta málladozó vakolatú,szomorú épületeket,a régi kápolnát a harangtoronnyal,ahol egykor fényképezkedtünk,eltüntek a kötögető asszonyok,a terítők is mintha már nem kézimunkával készültek volna,pedig ezért jöttünk.Néztük a jelent,az újat,de szemünkkel kerestük a régit,emlékeinket.Addig-addig bóklásztunk az üzletek között ,míg az egyik sarkon,közel a parkolóhoz egy kis üzletben újra megtaláltuk álmaink terítőjét.A bolt első pillantásra nem tünt vonzónak,benn egy kis feketeruhás nénike hajlott háttal rakosgatta a vásznakat;az üzlet főhelyén ,közel a bejárathoz egy bácsika üldögélt büszkén,kitekintve a bámészkodókra rendíthetetlen nyugalommal,mint akit nem érdekelnek a világ történései,tegnap is itt ült ,ma is itt van és holnap sem lesz ez másképp.Tétova érdeklődésünkre a nénike álomszép árukat hozott elő,körbetekintve halomba álltak a szebbnél-szebb szőttesek,roskadoztak a polcok,egy élet munkája állt itt előttünk ,teljesen áttekinthetetlen kusza egyvelegben,amelyben csak Maria és Joannisz ismerte ki magát(nevüket 3 év múlva tudtuk meg).
Az üzlet létrejött,fizetés után néhány pocsékul ejtett görög köszönömmel angolosan távoztunk volna ,de a bácsi alig észrevehetően botjával intett és a nénike egy hirtelen kézmozdulattal elővarázsolt öt hímzett zsebkendőt,ajándékként átnyújtva megköszönte a vásárlást.Persze ezt nem hagyhattuk annyiban ,a táskából egy kis barackpálinka és egy pakli magyar cigaretta került elő,mintegy megpecsételve barátságunkat.De a két kis öreget nem lehetett überelni,elővettek egy csupor saját készítésü mézet,úgyhogy teljesen lenyűgözve távoztunk,kincseinkkel megrakodva.Még egy villanásnyi fénykép,az integető kar megáll a levegőben ,az utolsó pillanat rögződik emlékeinkben örökre.
2001-ben ,mikor Plakiasban töltöttünk egy hetet,szinte kötelességszerüen útbaejtettük Kritsát.Mikor befordoltunk a sarkon ,egyszerre szisszentünk fel,az üzlet zárva ,az egymásra halmozott áru elhagyottan árválkodik a félhomályban,a bejárat mellett egy odatámasztott bot várja gazdáját.Némi érdeklődés után megtudtuk ,beteg az öregúr,a nénike a bolt fölötti lakásukban ápolja férjét.Kínos volt a találkozás,a bácsi a betegségét,a néni talán a szegénységet szégyellte,pár perc az egész,átadva a fotókat
újra a ház előtt álltam,kezemben szorongatva egy sevenapos palackot-tőlük kaptam.Csak utólag derült ki,hogy méregerős raki van benne,amit csak kedves vendég kap, nem akárki.
2003-ban egy last minute utazással ujra elvetődtünk Krítsába.Készültünk persze,fotók,némi ajándék,reménykedtünk.
A boltosok hamar lelohasztották reményeinket.Papa finito,mama finito-hallottuk a választ.Kimentünk a falusi temetőbe .A sírok szabályos rendben sorakoztak a parcellákban.Talán ez ,talán az,talán megtaláltuk.A sírok fejrészén üveg mögött egy pakli cigaretta,öngyújtó,fénykép,kis olajmécs őriz egy elmúlt életet.Ha szél rebben a sírok között,zörögni kezdenek az üveglapok,talán a holtak üzennek valamit.
Maria és Joannisz,kedves barátaim ,nyugodjatok békében,Krítsa bennünket többé ne várj!